Ipar és környezet

A zacskóháború

2004. október 12.

Írországban boszorkánybugyinak, Dél-Afrikában nemzeti virágnak, Kínában fehér szennyezésnek nevezik. Idehaza nemrég hallottam egy találó kifejezést: zacskófa. E "fajból" magam is láttam jó néhányat Peru félsivatagos vidékén, ahol a parti szelek által szétsodort "termés" százszámra lógott a csenevész, levéltelen fákon. Ugye tudják, miről van szó?

A szupermarketekben világszerte milliárdszámra osztogatott "nejlonzacskókról", reklámszatyrokról, melyek immár sok környezetvédő szemében az első számú közellenségnek számítanak, olyannyira, hogy immár nálunk is szankcionálni kívánják a terjesztésüket.

Az 1970-es években bevezetett műanyag zacskók immár mindennapi életünk részei. Világszerte mintegy 500 milliárd-1 trillió zacskót viszünk haza évente, azaz nagyjából a Föld minden egyes lakójára, csecsemőtől az aggastyánig, gazdagtól a szegényig évente 150 zacskó jut. A gyártók higiénikusnak, szagtalannak, vízállónak, erősnek és áruszállításra megfelelőnek tartják, no meg, tekintve az óriási mennyiséget, hatalmas üzlet is a számukra. A baj nemcsak az, hogy az alapanyagul szolgáló polietilén előállítása sok energiát emészt föl. Az még a jobbik eset, ha előbb a szemétkosárban, onnan pedig a hulladéklerakókban, szemétégetőkben kötnek ki, ám világszerte milliónyi zacskót egyszerűen eldobnak, s azok a szél szárnyán útra kelve mindenütt ott szálldosnak környezetünkben, a természetben éppúgy, mint az utcákon, míg fenn nem akadnak kerítéseken, fákon.

A műanyag zacskók komoly pusztítást végeznek az állatvilágban is. Normandia partjainál 2002-ben egy bálna gyomrából 800 kiló műanyag zacskót és egyéb csomagolóanyagot szedtek ki, ám mivel a zacskókat benyelő tengeri emlősök, teknősök, madarak többsége a nyílt vizeken pusztul el, számarányukat csak becsülni lehet: feltehetően több tízezer. Az első ellenintézkedéseket a dánok hozták 1994-ben, amikor mindenféle csomagolóanyagra, köztük a műanyag zacskókra is, adót vetettek ki. Ezzel 66 százalékkal visszaszorult a forgalmazás, annak ellenére, hogy nem a vásárlóknak, hanem a szupermarketeknek kellett fizetniük. Tajvanon 2001-ben már pénzt kértek a műanyag zacskókért. Tiltakozott ugyan az ipar és a fogyasztó egyaránt, de 69 százalékkal mégis sikerült visszafogni a használatukat. Ugyanettől az évtől Írországban 15 eurócentet kell fizetnie a vásárlóknak a műanyag tasakokért, aminek következtében 90 százalékkal csökkent a forgalmazásuk. 2002-ben Banglades még drasztikusabb intézkedéseket vezetett be: teljesen betiltották a polietilén gyártását, és kb. 8 dolláros büntetést kellett fizetni a műanyag zacskók forgalmazásáért. Furcsának tűnhet ez egy ilyen szegény országban, ahol igen kevés a szemétlerakó és gyakorlatilag nincs szemétláda az utcákon, de ennek ellenére naponta mintegy 10 millió műanyag zacskót dobálnak el, melyek belekerülnek a csatornákba és eldugaszolják azokat. A fővároson, Dakkán keresztül haladó folyót annyira eltorlaszolták, hogy a műanyag dugó részben felelőssé tehető az 1988-as és 1998-as monszun utáni árvizekért.

Ezzel együtt nem a műanyag zacskók a legnagyobb mennyiségű szennyező anyagok: brit becslés szerint a hulladéklerakókba kerülő anyagnak csupán 1 százalékát teszik ki. Igaz, a magyar adatok ennél nagyobb részarányt mutatnak: a lakossági hulladék tömegének több mint 10 százaléka műanyag, s e mennyiség nagyjából felét a zacskók és fóliák alkotják.

(Szerző: Németh Géza – Forrás: www.nol.hu)

vissza